Fullextra.hu - Házi Zsuzsanna Katalin: Az én hajlékony kis virágszálam

A töredezett szélű fényképen egy magas, vékony fiatalember néz farkasszemet a fényképezőgép lencséjével. Hanyag tartással egy korlátnak támaszkodik, bal karját a tulajdonos büszkeségével nyugtatja a mellette álló lány vállán.
Ragyogó nyári délutánon készült a fotó a strandon, de csak évekkel később ajándékozott meg vele a fiú. Azon a napon, amikor összetört szívvel végleg elhagyta szülővárosát. A kép hátulján még ma is olvasható a ceruzás feljegyzés: Az én hajlékony kis virágszálammal...
A hetvenes évek elején a kötelező kék iskolaköpeny egyformává tett mindannyiunkat. Úgy takarta el a szegénységet és a gazdagságot, mint az asszonyok széles köténye a családi titkokat.
Második gimnazista lettem, mikor megjelent iskolánkban az új lány. Olajosbarna bőrével, pompás alakjával kiragyogott a tömegből. Szótlansága ellenére szinte mágnesként vonzotta a többieket. A sok haver közt csak kevés barátja volt, s e kevesek közül is az igazán kivételezettek léphették át lakása küszöbén.
Egyfelé jártunk haza, a Bocskai utcán, ahol egy ócska, bádogtetős házban élt a nevelőanyjával. Az alacsony kapun túl kopár udvar, s a hosszan nyújtózó épület tucatnyi égrenyíló ajtaja mögött egy-egy család.
Még sosem láttam igazi szegénységet. A lakás egy kis előszobából állt – benne egy kiszuperált, épp csak szennyestartónak jó mosógép – a sötét szobában két dikó, egy tűzhely, a falba ütött szögeken néhány ruhadarab. És a nevelőmama, aki tehetetlen, kiszolgáltatott betegként nyomta az ágyat.
– Teca! – ordított rá könnyek közt Anikó. – Már megint? – s egy mozdulattal arrébb lökte az öregasszonyt, hogy kitépje alóla az összemocskolt lepedőt. Kínjában bőgött egy kicsit, majd felbontott egy káposzta konzervet, s egy mosatlan alumínium lábosban megmelegítette az egyplatnis rezsón.
– Mosogatni? Minek? Hiszen tegnap is káposztát evett, azt eszik holnap, meg holnapután meg mindig, amíg csak él! Azzal felkapta a lábast, s odalökte a paplanra: – Egyél!
Mi boldog fiatalok voltunk. ,,Csavaros" fagyit ettünk, rendre elcsentük a faluról bejáró osztálytársunk kemencében sült, libazsíros kenyérét s közben az aranyszínben tündöklő jövőt tervezgettük. S míg mi csatangoltunk, ifi klubba jártunk, vagy otthon magoltuk a leckét eszünkbe sem jutott, hogy ez a különös lány szabad óráiban beteget ápol, s fémteknőben mossa az udvaron a sok-sok szennyes lepedőt.
Remegő hűtőszekrény. Így hívták azt a diákokból alakult együttest, amit gimis korunkban épp úgy imádtunk, mint a Beatlest, vagy a Metrót. Egy koncerten szúrta ki magának a fiú – az együttes frontembere – az olajosbőrű lányt. Szerelem lett első látásra az értelmiségi családból származó srác és a nyomorban tengődő cigánylány között.
Nem titkolták a kapcsolatukat. S míg a fehér hajú, haldokló öregasszony örült, annál nagyobbra dagadt a botrány a másik családban. Hiszen milyen feleség lehet egy olyan lányból, akit egy szerencsétlen, beteg öregasszony nevelt fel, s aki ráadásul cigány?
Két év kemény ,,munkájával" sikerült végleg szétmarni a fiatalokat. Az ár a győzelemért nem volt kevés: az egy szem fiú összepakolt, s végleg búcsút mondott a bőrgarnitúrás, magánkönyvtáras szülői háznak.
Közben leérettségiztünk, szétszóródtunk. Teca néni még élt, mikor Anikó megismerkedett egy ,,öreg" (negyven körüli) férfival, akihez – a közeli barátok fejcsóválása ellenére – feleségül ment. Boldog asszony lett, s négy gyermekkel ajándékozta meg férjét aki a szeretete mellett otthont, rendes életet adott neki.
Anikó azonban nem élvezhette sokáig a boldogságot. Egy szomorú emlékű délutánon miközben süteményt készített imádott csemetéinek összeesett a konyhában és meghalt.

Gyászolja vigasztalhatatlan férje, négy gyermeke és gyászolom én is. Hiszen a kis hajlékony virágszál halálával magával vitt egy darabot az én ifjúságomból is...