Fullextra.hu - naiva: A Bazilika harangjai

Tina elmélyülten válogatott a fogasra felakasztott ruhák között egy körúti ruhaszalonban. Egyszerű, de mégis elegáns darabot keresett, de kezdte feladni a reményt, hogy elképzelésének megfelelőre akad. „Ez nem az a butik, ahol megtalálom az igazit” – gondolta lemondóan. Ijedten rezzent össze, mikor valaki finoman megérintette a karját. Felnézett, és egy zavartan pislogó, idegen férfit látott maga előtt.
– Ne haragudjon, ha megijesztettem!
– Nem ijesztett meg, csak nem értem miért tapogatja a karomat! – szólt ingerülten Tina és odébb húzódott a férfitől.
– Elnézést… – dadogta az egyre nagyobb zavarban. – Ezek után nem tudom, elő merjek-e állni a kérésemmel. Nem mindennapi kérés, és lehet, hogy szemtelennek fog tartani. Nem szoktam ilyeneket csinálni… – lehajtotta a fejét, nem mert a lány szemébe nézni. Tina kezdte megsajnálni.
– Mondja! Ne kíméljen!
A férfi arca felélénkült.
– Találtam a feleségemnek egy ruhát. Most lesz a születésnapja, szeretném meglepni vele. Tudom, nagyon tetszene neki. Itt van! – mutatott fel egy rendkívül elegáns kiskosztümöt. – Önnek majdnem ugyanolyan alkata van, mint neki! És most jön a nem mindennapi kérés… Felpróbálná?
A férfi belevörösödött mire mondandója végére ért. Látszott rajta, valóban kínosan érzi magát, idegesen toporgott. Tina elképedve nézte. „Ez a pasi komolyan beszél??? Még ilyet! Mint valami romantikus filmben… Most mi a fenét csináljak?”
– Nem is tudom… Maga ezt tényleg komolyan gondolja?
– Igen! Fontos lenne, hogy lássam jó lesz-e neki. Azt hiszem nagyon jól állna rajta. Önnek ugyanolyan az alakja, ugye 38-as a mérete? – nézett a ruhába varrt cédulára. Tinát ekkor már a nevetés kerülgette. Érdeklődve nézegette a melegbarna szemű férfit. Tetszett neki kisfiús zavara, őszinte, okos tekintetete. Ilyen is csak vele történhet meg! Végül is, miért ne próbálná fel?
– No, kérem azt a kosztümöt! Pár perc és itt vagyok! – azzal kikapta a meglepett férfi kezéből a ruhadarabot és eltűnt egy próbafülkében. A ruhát mintha ráöntötték volna, remekül állt.
Csípőre tett kézzel, enyhén pózolva lépett ki a fülkéből.
A férfi döbbenten nézte.
– Azt hiszem tévedtem…
– Ugyan miben?
– Abban, hogy a feleségemnek jól állna… Ez a ruha önnek áll jól!
A férfi félszeg mosollyal, de szemeiben őszinte csodálattal méregette a lányt.
Tina hátravetett fejjel felnevetett.

* * *

Az emlékezetes ruhapróba után még sokáig beszélgettek az üzlet előtt. Tina megtudta, hogy a férfi vidéken él, de gyakran szólítja munkája a fővárosba. Tibinek hívják, nős, de gyermekük nincs, nem lehet. Kezdeti zavarodottsága felengedett, és Tina egy meglepően kedves, szimpatikus embert vélt felfedezni benne. Beszélgetésük végén telefonszámot cseréltek, mondván, ha szükség lesz még modellre, kéznél legyen. Ennél természetesen többről volt szó: a két ember között vibrált a levegő, a szeszélyes Ámor már a közelben ólálkodott.
Tina felszállt a villamosra, vidáman intett a férfi felé, és érezte: várni fogja a hívását.

A lány a bazilika közelében lakott egyedül, egy kis garzonlakásban. Szeretett itt élni, szerette hallgatni, amint a Bazilika harangjai felzúgnak.
A várt telefonhívás egy hét múlva meg is érkezett.
– Szia! Itt vagyok a városban, tudnánk találkozni?
A lány nem kérette magát. Hamarosan egy kávézóban beszélgettek, egyre jobban megismerve és megszeretve egymást. Ennek ellenére Tina nem adta be könnyen a derekát. „Nős, és távol él, mit akarok én tőle?” – gondolta keserűen. Már vagy fél éve találkozgattak hetente egyszer, péntekenként, mikor végre felhívta magához a férfit.
Nem lehetett tovább húzni a dolgot: szerették és kívánták egymást. Ettől kezdve a Bazilika melletti kis lakás igazi szerelmi fészekké vált. A lány illatos mécsesekkel, hangulatos zenével várta minden alkalommal Tibit. És hallgatták - most már együtt - amint felzúgnak a Bazilika mélyen zengő harangjai…

* * *

– Halló Tibi! Itt vagy?
– Mondtam, hogy ne hívj, majd én hívlak! – a férfi hangja ingerült volt. Valóban megbeszélték, hogy a lány nem hívja, hisz bármikor ott lehet vele a felesége.
– Ne haragudj! Aggódtam! Nem hívtál, nem jöttél a múlt héten! – hangja bánatosan csengett.
– Majd megbeszéljük! Most tárgyalásom van. Pénteken érkezem! – azzal a férfi kinyomta a telefont.

Egyre sűrűbbek lettek a lemondott találkozások. Hol a felesége is vele volt, hol elhúzódott a megbeszélés, hol sietnie kellett haza, mert színházba mentek… Tina egyre elkeseredettebben várta a péntekeket. Összerándult a gyomra, amikor megcsörrent a telefonja és a férfi számát jelezte ki… Vajon, most milyen kifogással áll elő? Egyre ritkuló együttléteik azonban továbbra is szenvedélyesek és boldogok voltak.

Újra péntek volt. Tina izgatottan várta a férfit. Finom illat lengte be a szobát, a mécsesek lángja pajkosan táncolt a falon. Még egy kis parfüm, fésülködés… Mindjárt itt van Tibi!
Megcsörrent a telefonja. Tina rosszat sejtve hagyta kicsengeni egy jó darabig, míg végül felvette.
– Drágám, ne haragudj, nem tudok menni! De ha ide tudnál jönni az Astoriához, lenne egy kis időnk, egy kávéra, kis beszélgetésre! Haza kell mennem, a feleségem születésnapja van… Teljesen kiment a fejemből… Ugye eljössz?
Tina először szomorúan, majd egyre dühösebben szorította a telefont. Behunyta a szemét. Érezte, ez lesz az utolsó találkozásuk. Neki ez így nem megy… Állandó bizonytalanságban élni, mikor jön, mikor nem jön a szerelme… mert még mindig az volt. Megőrült a férfiért, szerette szívvel-lélekkel.
A Bazilika harangjai váratlanul megkondultak… A lány hirtelen ötlettől vezérelve az ablakhoz rohant, kitárta, a telefont hangfelvételre állította és kitartotta az ablakon. A forgalom már csendesedett, és szerencsére szirénázás sem zavarta meg a harangzúgást. Mikor visszahallgatta egészen tűrhetőnek találta a felvételt. Gyorsan felöltözött és a megbeszélt időpontban az Astoriánál volt. Tibit már messziről megpillantotta, idegesen leste az óráját.
– Hahó! Itt vagyok! – toppant elé mosolyogva a lány.
– Késtél! Nincs sok időm kicsim! – a férfi szájon csókolta és a kávéházba vezette.
– Nekem ez így nem fog menni Tibi! Nagyon szeretlek, tudod, érzed, de megőrjít ez az állandó bizonytalanság, az örökös, sokszor hiábavaló várakozás – Tina zavartan kavargatta a kávéját. Tibi egy noteszt vett elő, abba irkált, most azonban felnézett a lányra.
– Ne mond ezt! Minden itt töltött szabad percem a Tiéd! Ennél többre képtelen vagyok! Próbálj megérteni! Ugye megértesz Tinám? Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, de behatároltak a lehetőségeink…– ezzel újra a noteszében kezdett lapozgatni.
Tina kitette az asztalra a telefont és bekapcsolta a harangzúgást. Kicsit recsegve de megszólaltak a Bazilika harangjai a kis kávéházban. Tibi felkapta a fejét.
– Ez meg mi? – kérdezte értetlenül.
Tina kezdett dühös lenni.
– Nem ismered fel? – kérdezte halkan, de keményen – Nem?? – emelte feljebb a hangját.
– Hát nem igazán… – fülelt Tibi a hangra. – Talán harangzúgás?
– Talááán? – a lány már kiabált
– Ez az a hang, amit oly sokszor hallgattunk együtt! Nem emlékszel? Nem emlékszel a Bazilika harangjaira??? – Tinából kitört a zokogás.
– Nem értelek… – döbbent meg Tibi. – Ez olyan nagy bűn?
– Igen, számomra az! Mond, akkor mire emlékszel? Csak a testemre, a szerelmes éjszakákra? Ennyit jelentek én neked! Csak a szexet! És az érzelmeim? Nem gondolsz arra, hány és hány magányos órát töltöttem el nélküled? Rád várva? A sok elhalasztott alkalomra? Elég! Betelt a pohár… Már a harangzúgás sem emlékeztet semmire, nem érdekel más csak a kurva noteszod, az értekezletek és a feleséged! Igazad van! Én csak a szeretőd vagyok!
A lány keservesen zokogott.
Tibi a fejét rázta.
– Nem értelek, nem értem ezt a kirohanást… Tudod, mennyire szeretlek! Szükségem van Rád! Most ez a felvétel a harangzúgásról, miért olyan fontos? Tinám, segíts, mi a baj velem, velünk?
A lány csak a fejét ingatta, szemében kihunyt a szerelmes tűz, könnyei elapadtak. Akart még egy esélyt adni a férfinak, hátha a harangzúgás felidézi benne a kis szobát, a kedvenc illatát, az együtt töltött szerelmes éjszakákat. De ő fel sem ismerte! Valami megszakadt benne. Tibi közben fizetett.
– Mennem kell szerelmem! Ígérem, mindent bepótolunk! Jövő héten hívlak! Ne haragudj, Andi vár az ünnepi vacsorával! Muszáj mennem!
– Gondolom azt a kellemes kiskosztümöt veszi fel, amit tavaly vettél neki… – szólt gúnyosan a lány.
A férfi elpirult… Haragjában, vagy szégyenében: nem tudni.
– Szia! – felállt, megsimogatta a lány fejét és elviharzott.
Tina egyedül maradt az asztalnál. Szeméből lassan újra potyogni kezdtek a könnyek. Lassú mozdulattal bekapcsolta a harangzúgást a telefonján. Tudta, ezentúl megint magányosan fogja hallgatni. Behunyta a szemét, hagyta pillái alól előbukkanni a könnyeket.
– De hiszen ezek a Bazilika harangjai! – hallott egy meglepett, kellemes férfihangot.
Felnézett. Az asztala mellett jóképű fiú állt.
– Igen! Azok! Honnan tudja?
– Ott lakom a közelében… Minden nap gyönyörködöm a hangjában.
A lány könnyáztatta arcán kis mosoly suhant át.
– Én is ott élek, én is szeretem hallgatni…
– Látom már fizetett. Nem megyünk haza? Úgyis egyfelé lakunk… És útközben tán a könnyei is felszáradnak.
Tina lassan felállt. Eltette a telefonját. Még ma kitörli Tibi számát, és letiltatja a hívásait.
– Menjünk!
Mosolyt erőltetve arcára elindult a fiú mellett a Bazilika felé…

2010. május