Köd ül a zsongó városon,
Az este szárnyat bontogat.
Szobád falán is átoson,
Hozzád bújik a gondolat.

Kis parki zug, oly eldugott,
Szél is bujkált a pad alatt,
Csak egymás kezét fogtuk ott,
Suttogva édes szavakat.
Dermesztő volt az este már,
De én ölembe kaptalak,
Mint kis hajót a tengerár,
Éppen úgy ringattalak.
Valamit faltunk éhesen,
Fél tábla csoki, s egy nugát,
Én átkutattam kéjesen
Éhednek minden zegzugát.
Oly lágyan omlott ott a csók
A rózsakerti kispadon,
Jártak izgatott kacsók,
Fogható volt az izgalom.
Te dúdoltál egy régi dalt,
Hozzá az én szívem dobolt,
Mi voltunk csak, a tér kihalt,
Az idő lassan bandukolt.
De szétfutottak gyöngyei,
Mint bőrödön az erezet,
Az égnek hideg könnyei -
A rút eső is eleredt.
Az óra tízet kongatott,
Ennyi volt hát a szép regény,
De azt a régi szombatot
Nem felejtem, míg élek én.

Köd ül a zsongó városon,
Füstté vált égő áldozat,
Emléked hozzám átoson
Megszínesítve álmomat.

2011. január 12.