A hetedik ajtó

Szárnyait a kapu 
várakozón tárja,
üdvözöl a lépcső, 
lehajlik eléd,
az ablak fényt zúdít 
a kőre, hogy lássál,
a folyosó karcsún 
nyújtózik feléd.
És vár a hét ajtó, 
titokzatos-némán:
a kulcs a zárban, 
láthatod, ott lapul,
örök-kíváncsian 
fordítsd el, ne rémülj,
nem a te végzeted, mi 
innen elébed hull.
Lépj be a szobákba, 
hisz csak téged várnak,
nyiss ki minden ajtót, 
lásd meg, mit rejt lelkem…
Az utolsót ne! Azt kérlek, 
hagyd meg nekem!
Azon az ajtón majd nekem kell átmennem.

 
(Mezei Katalin)