Két magányos fenyő,

fölöttük csillagok,

nincs erdő köröttük,

szél sziszeg, hold ragyog.

Kopár domb tetején

állnak, messze néznek,

látnak elmúlt erdőt,

mely enyészeté lett.

Mégsem sír a két fa 

- águk közt dal fakad -

ha csak egy társad van,

te már nem vagy magad.

(Mezei Katalin)