Egy marék puha szőr és sok éles köröm,

ha nem ismered, csak ennyinek találod,

rejtélyes és büszke, öntörvényű szépség,

társ, ha megszereted, nem szolga: barátod.

Nekem jutott ilyen – megfizettem érte,

túl rövid évek, túl gyorsan jött halál,

de párnámon aludt, álomba dorombolt,

a fájdalom, hidd el, nem volt túl nagy ár.

Eltűnt életemből, mégis velem marad:

emlékeim polcán pihenő szürke folt,

ne legyints könnyedén: Ugyan, csak egy macska!

A karomban halt meg. Tudom, hogy lelke volt.

(Mezei Katalin)