Szeme hidegen lüktet a holdfényben,

S látom, ahogy az élet tengerébe vész.

Hangja hamisan dúdol egy dallamot,

Érzem, vadul tőr felém.

Lihegve kapkodja lábait,

A vak világ felé.

Tudom, mit érez, ő tagadja,

De tekintete beszél.

Fejét vesztve vadul rohan,

De végül hátra néz.

Megáll, bámul egy darabig,

Majd térdre rogyva sir.

            Szemedben látom a hajnali nap sugarát,

            Néma tekinteted fénylő vágyakozás.

            Magasba nyújtott kezed,

            Az égig érhet fel.

            Megváltozott minden, minden más ma már.

            Eltűnik egy élet, s a gondolata fáj.

            De ne tépd fel a múltat, engedd be a fényt!

            Tégy úgy, mint máskor, érezd azt, hogy élsz!

(1990-1992 ?)