Előttem állt a sorban.
Felnéztem rá.
Magabiztosnak tűnt, aki tényleg érti a dolgát.
Kicsi voltam mellette, vak, vad, s gyenge, mint aki keresi lelki és szellemi vezetőjét.
Feszült voltam. Gyermeki erőszakkal kapaszkodtam belé, fogtam a vállat, követtem, kísértem. De ő, soha nem nézett hátra. Nem értettem, miért.

Előttem állt, előttem haladt, csak őt láttam.

Egyszer csak kitárult előttem a hazugságokkal felszínre hozott képzelete. Láttam, amit ő, éreztem, amit ő, s tudtam, ez nem a valóság. Önmagát is tudatosan becsapva mutatta nekem az utam. Hazugságokkal kreált magasságokból táplálta felém a tudást, de soha nem engedte, hogy magamba szívjam. Mert nem volt mit.

Már nem látom.
Már nem akarom látni.
Bár néha eszembe jutnak az élmények, miket soha nem éltem át vele, -csak később, nélküle- csak a képzeletemet borzolta, s hittem, hogy valóban élek.

Nem éltem.
Már élek:

Már nem látom.
Már nem akarom látni.