A harcban meggyötört testem a padlón hevert,
S ahogy néztem magam felülről, nem hittem el,
Hogy meglepő új találkozásom a búcsú pillanata,
De hirtelen eltűnt lelkem megdermedt bánata.

Láttam a tárgyak összefolyt éles határait,
Más lett a tér, új értelmet kapott a sík.
Hallottam egy új világ csodás hangjait,
Pedig csend volt, de megnyitotta lelkem titkait.

A rám zúduló tömjén illata nyitott utat elém,
Megszentelt nyugalom volt már félelmem helyén.
Tiszta voltam, nyitott, lényem a szabadság,
Része voltam a csodának, ami részemmé vált.

A kapu előtt álltam a boldog valóságban,
Belépni és tovább! –ez volt a vágyam.
Eggyé válni a fénnyel, szállni örökké,
Hisz eltűnt az idő, ez már a mindenség.