Álmos tetteim zúdítják rám, mit mindig elkerültem,

Az eltűnt sziklákon már rég nem látszik léptem.

Bebörtönzött öntudatom árnyak martaléka,

Rég felnyitott szemem a bűn fátyla borítja.

Törékeny álomképek zaklatják fel lelkem,

Kómában reszkető tudatom fölé emelnek.

Látomások marnak, hívnak újra harcba,

Hitem felé visznek, egyesüljünk újra.

Itt fekszem, mint mindig, mikor tiszta a szívem,

Istennel együtt az áldott fa tövében.

Baglyok hangja csitít boldog nyugalomra,

Ködbezárt testem, a napfény helytartója