levelek hullanak a kerti padra
hamvashéja szorít gerlét az avarra
ott, hol a hóból az ősz foltja kilátszik

memóriám mindig az illatoddal játszik
a látvány engem karnyújtásnyira talál
ölelkezik a mohó élet s a vergődő halál

hólé csöppen gallérom mögé
a héja a vértől már szinte megőrül
szárnyát óvón terjeszti zsákmánya fölé

a jeges víz gerincemen legördül
még látom magam előtt a szép szemed
amint riadtan takartad el vérző szíved

most levelek hullanak a kert padra
fülemben lágyan zsongnak régi dallamok
előttem az avar foltját alvadt vér borítja

örülök, hogy itt magamban vagyok
és mikor hullanak a sárgult levelek
a szél Pán sípját fújja, míg rád gondolok

a héja most a száraz ágon gubbaszt
egy napot túlélt ő is, már megint
látja szívemben a jeges hótorlaszt
hideg szeme végső éberségre int