váratlan káprázat; sokágú villám
ciklámenszín cikk-cikk vonala
villan a szemembe, mint a lámpa
felizzik, mielőtt kiég;
de pont előtte még,
egy időtlen pillanatra
minden oly világos, egyszerű...
bár valószínűtlen,
mint ötöt húzni a tizenhatra;
és mégis: életem
valóságnak tűnik az éles fényben;
megkapaszkodnék én e tényben,
de elnyel újból a sötét,
a sötét, a sötét éjszaka,
a halál örök évszaka;
mint a hűvös hullám,
mely elborít egészen...
és már nem világít semmi,
se lámpa, se villám, se ész,
csak a lelkem lebeg ott fent;
itt lent a hullám elpihent
felbomlásra készen
túl az érzékelésen és az észen.