galambok gubbasztanak
csöndben csüggedők
egyre többen és többen
a télközeli döbbenetben
megtelnek velük
a párától csillogó
nyirkos templomtetők
a haldokló lakótelepek
és a rozsdatemetők

néha szárnyrakapnak
sergestül és a tollas
forgatag az ónos égbe
lendül;
tán azt hiszik ők,
hogy ért búzamezők
várják őket szőkén
és szelíden
vagy a szomszéd téren
egy új assisi szent
csak őnékik prédikál?

Ó, szárnyas patkányai
szörnyű városunknak,
hol összeérnek lassan
a lakó- és szeméttelepek;
régi járványok, új vírusok
buzgó hordozói,
hiú remény táplál csak
bennetek...
és számkivetett szegények
önáltatása,
utolsó érzelgős morzsái
a foszló önbecsülésnek,
szeretet-sztereotípiáknak
a magányos padok körül,
hol a didergő nyomor
dermedő ujjakkal
ócska nyírettyűjén hegedül.