tűz táncol metszett poharunkban kortyold az emlékezés óarany borát odakünn Télherceg gyémánt szíve dobban sötét űrbe sugároz fúgát s fantáziát itt benn a lángokba révedünk s a csendben szívünk egyszerre mindent hall s belát a jégtűk pengését a téli kertben s az emberiség múltjának számos századát poharad tedd a kandallópárkányra és add vissza utolsó csókomat szívem én már eltávozom a túlsó partra de emlékeimet mind magammal viszem
