Elhagyott kert 2.
Fényt kereső bús zarándok
szúrós-szívós szederinda
szerzetésként hajladozik;
bogárrágta reverenda
fedi inas testét,
mint a vedlő festék
a dőlt palánkot
a kert végében ott...
Csápkarja leng, mint az inga
miközben ringva, csavarintva
megkerüli a fűbe ejtett
vén sétabotot.
A kerítésen -ez már régi nóta-
ádáz harc dúl már hosszú évek óta ;
vöröslő arcú vadszőlő
fojtogat bánatos borostyánt,
mint feltörekvő vezér
a megrokkant hadastyánt,
ki vonakodik átadni helyét,
s a közelgő télre gondol,
mely majd a sok ölelő kart
róla lefejti, ám őt nem űzi el,
helyén ottfelejti.
A mirigyszőrtől dús, rég felmagzott csalán
áthatolhatatlan, haragzöld falán
egy letört faág mégis ütött némi rést,
ám a mogorva harcosokba mégsem
tudta elültetni a kétkedést,
hisz övék e földdarab régóta már.
Ellenségük, gyűjtőjük, teájuk magasztalója,
az a furcsa öregember messze jár.
|
|