Mintha tengerparti hullámtörőnél
hallgatnám a  monoton morajt,
a szürke aszfaltcsíkon kocsik százai
keltik éjjel-nappal ugyanazt a zajt;
ha állok érzem, ahogy megremeg
a föld talpam alatt
egy-egy kamionóriás amint elhalad;
oly vészjósló ez a vad, erőszakos tülkölés,
a falon megint szélesebbre nyílt a rés,
térképet rajzol a vakolat, míg tovább reped
és az asztalon idegesen táncol a konyhakés.

Aztán egy napon fényes fekete autók
fékeznek házam előtt
sötétöltönyös férfi fontoskodva kiszáll,
nagydarab testőrök körülveszik őt...
előresietnek, hisz késésben vannak,
a rezesbanda már javában muzsikál,
s a bronzarcú építők feszengve várják,
hogy a banzáj után kezdődjék már a bál.
Ostoba beszédek, suta tiszteletkörök,
rekeszekben poshadó ingyensörök ;
végül megkönnyebbült zászlólengetés
útjára bocsájtja a nagymenőt,
mindenki tapsol; öt év késéssel habár,
de átadták végre a beígért elterelőt.

A bulinak vége. A felvert por is leült már.
Lerakódott a sárguló csuhéra.
Immár csend van. Hallom, hogy ver a szívem.
Aztán hirtelen megáll, mint végső zörrenéssel
a kidűlő főfalról lezuhanó óra.