Holdfényben merengve
A bársony égbolt halkan kitárta Föld felé nyíló felhőablakát, az erdőket lent még köd takarta, rejtelmes szürkéskék kabát.
Csak apró égi jel volt csupán, csak csendes változás; én figyeltem rá egyedül, nem volt ott senki más.
Gyöngyfényű gyöngéd karjait a Föld felé tárta a Hold és minden vízcsepp idelent feléje áramolt.
A völgyben felbuzgott a forrás, a sziklából karsztvíz csepegett és nedves felhőkbe burkolóztak a ködsipkás vén hegyek-
Medrében selymesen surrogott sok ér, duzzadni kezdett minden kis patak; folyók siettek a tengerek felé, halkan hullámoztak hűvös, kék tavak.
Nők forgolódtak félálomban, feldúlták holdsütötte ágyukat, testük jelezte a változást a mélyben, rángó szemhéjuk zaklatott álmukat.
Ülök ablakomban, bűvölöm a Holdat, átitatja szívem mákonyos égi oldat; lelkem hullámként ostromolja a fehérsziklás doveri partokat; és így múlik el e bűvös óra, mint egyetlen pillanat.
|
|