Fakó időm szürkén dalolt,
pernyét kavart bennem a múlt,
nem számoltam, mi hátra volt,
futott mögém, futott az út.

Bűvös holdat vontam köréd,
tükrök régvolt fényes tüzét,
csípőd ívén rajzolt sötét
varázslatból fűztem füzért.

S egy kocsmapult mellett talált
mobil rezgés csendes szaván
a visszatért, döbbent talán,
hogy még van szín: szemed taván.

Borostyán lett ismét a fény,
mert újra szólt az én egem,
mert lám, üres tenyér, ha kér,
van szánalom, van még nekem.