Borostyán
A földek néhány kilométerrel
-még nevenics folyókkal, völgyekkel-
arrébb nevelték a fenyveseket,
párás-csönd ülte templomerdőket.
Világura káoszgyermek játszott,
egy szent helyet a föld alá ásott.
A mélyben, a sötét nyomás alatt,
idő változtatta a dolgokat.
Aztán fenn, egy ifjú, büszke hegyen,
eső gyűlt, hogy ér, majd patak legyen,
s a cseppek egyesült ereje:
kimosta egy fa könnyét a felszínre.
A mérhetetlen lépett még újra egy kicsit,
s már a Névadó nézegette lágy tüzeit.
Végül a kincs eljutott a végső helyére:
színe beköltözött hajadba és a szemedbe...
|
|