Ismét szürke porban lépdelt lova,
taposva halott, bokor-csonkokra.
A száraz sóhaj:
apró szeleket
kergetett.

A paripa biztosan ment útján,
szeme helyén sötét obszidián.
Valahogy látta
a fekete kút,
hol az út.

A Lord befelé figyelt a zajra,
a gépre, ami mozgásban tartja.
Már az életből
mindent elhagyott,
hallgatott.

Agya eonok óta szétesett,
csont tartja a maradék szemetet.
És a világból
csak ennyi maradt:
sivatag.

De most a gyeplőt megfeszítette,
két szürke szemét egy romra vetve.
A társa megállt,
és a Lord leszállt.
Kicsit várt.

Aztán díszes tőrét elővette,
kitapintott ott egy pontot vele.
Újra bevéste
azt a szívet és…
két nevet.