40 km
Ködből lehel hajnalt a föld,
sóhajt bágyadt, lapos napot,
fenyőnk alig-kincsén a zöld,
a langytelünk sok színt lopott.
De szél simít most fűzhajat,
a tó felett madár lebeg,
sirály szitál, fog küsz-halat,
s egy kék virág reám nevet.
Erőt merít ciróka fény,
borús kedvem füttyösbe csap,
ez már tavasz, ravasz, az tény:
lányként kacag, ismét becsap...
Harang korog délben időt,
került az út, innom ad kút,
vadsóska kínál ízlelőt,
kakukkfüvön ellép a múlt...
Eddig még szép..., fájón csodás,
- féltávon túl járok talán -,
de minden kincs: rám rótt csalás,
nyúlt árnyék lesz..., egy kő falán.
Ej! Most ez sem igen zavar!
Tarkán, köntöst akar a táj,
világ a szín, madár a dal,
szabad vagyok, minek határ?
Fáradt hegyen: lábam pihen.
A két kezem fejem alatt,
finom a fű, s lágyan hiszem:
a pillanat... most így marad...
|
|