Csak zizeg az elszokott
csend a fülemben,
friss kakukkfű ropog,
mikor lefekszem.

Egy héja tollujja
-a dús hegy hajára-
árnyékát rajzolja.

Itt piros tetejét
látni a távolnak,
ösvényem peremén
bükkök hitték: van holnap.

Naplemente franchise:
ugyanaz a rőt máz,
de mindig kicsit más...

Félig az ölemben,
félig a földön ült,
-puhán, kényelmesen-
s most: füstemléket szült.

Óvatosan a közelébe húzódok,
-újra látok-
nincs káromkodás,
nincs átok,
vannak,
…igen, vannak ilyen pillanatok…