Kellettél fára, mint levél,
kormos rigó hangjába szín,
tudtad, benned minden elfér,
nem fog rajtad gyáva kín.

De mégis fájt búsan a dér,
őszbe sápadt haló karod,
fagyott belül zölden a vér,
s a reccsenő hangod: halott.

Nincs több rigó, nincs több levél,
nem játsztok már te és a szél,
másnak, igen másnak zenél,
s napod sötéten izzik, ha kél.

Gombóccá gyűrött verssoron
harap a láng, az őselem,
száraz ággal tüzem rakom,
s talán a füsttől könnyezem...