Az éjfél már elrágta napod szálát, s hitét,
a csendtér vág serényen rendet és lesz igéd,
s a múlt,
a múlt…
szegény.
Már nem sikolt remény...

Azt hittem, hogy acél a szívem Kedvesem,
égbe vágytam és földhöz vágtam lelkesen,
sötét
üveg
cserép...
Sérti a Sors kezét.

A jégkék száj kimondta egy halott szavát,
te féltél, s lám: tiszta vagy, hibátlan százkarát,
az én
hibám
hitvány.
Törött..., nehéz hiány.