Nem írhatok, ha téged így csodál
a tengerekbe hullatott időm,
ahogy szigetre kész a kis korál,
s a bús, nehéz vizek fölé kinő.

Ha partra hord a végzet egy magot,
talán megint virágra várna ott,
ha én is egy leszek, s te elhagyod
magába szállni hagyni bánatod.

Habár a fény kevés, mit itt ragyog,
ne mondd: az ég örökre elveszett!
Elér az életünk, s az illatod...,

de persze álmom is veled vezet,
s a tollamon pecsét, nem írhatok
remegve másnak én szerelmeket.
(piroman)