A pirkadat fejét vakarva jött elém,
nem értve mit keres korán, a nap helyett,
szemével űrt kutatva már e zord legény,
s mosolyt miért repítenek felé szemek?

"Talán az Ősz kinek szeretni jött nevét,
s ezért kiszórt ezüst-arany nyomán kilép?
Talán a Nyár kihűlt helyén simít szegény,
mit árva napsugár hidegben úgy idéz?"

- Barátom! Én a Tél felé nyitok reményt!
- nevettem álmos árnyain, s komoly szemén.
- Legyen vihar, legyen hideg, de csontkemény!
  A tiszta hó zuhogjon, égjen én belém!

Hiszen csaló a Nyár, az Ősz, a hű Tavasz...,
- miről a verselő olyan sokat zenélt -,
szeretni így a Tél maradt, csak ő maradt,
öleljen át, simítson el... fagyos tenyér.

(piroman)