Lehunyva néz reád sötét szemem,
befordulok nagy álmaim felé,
ahol megállt időm neked terem,
mikor csak úgy: Te volt az Én elé.

Az illatod befonta sóhajom,
s a nap veled szaladt kacagva át,
mosolygok én, ahogy kivallatom
hiányod éjbe révedő hadát.

Hogyan lehetne múlt, mi itt maradt?
Amíg a vers sorára sort talál,
amíg a szó ölelhet árnyakat?

Hisz' ez levert sereg, de talpon áll,
- ha már a szép jeled belém szakadt -,
bevésve itt, a tollamon: "Bogár"...
(piroman)