Kilopta árva hangod énekét,
a csend, a csend zihálja még nevét.
Eladtalak kis életem helyett,
lehunyva néz reád sötét szemem.

Bevésve itt a tollamon: "Bogár"...,
puhán, ahogy csak én neveztelek,
nem írhatok, ha téged így csodál,
remegve másnak én szerelmeket.

Reménytelen, de mégis itt vagyok.
Te zord lovam zaját felismered,
lehűlt a gép, kapud kinyithatod.

Ne félj, ha könnyet égne csend szemed!
Ma visszajön megint, ki itt hagyott,
s az élet írja majd a verseket...
(piroman)