Talán fogyó időmben leírom én neked,
sötétbefont, mikor már nem is szerettelek,
csak egyszerűen úgy, mint amott az ég alatt,
ahol nem mondtam el, hogy milyen, mi itt maradt.

Hiszen derékba tört napra szállt ködös napod,
kemény kezed boton, csak boton matathatott,
s a gyógyszered szedett, vagy nem is neked maradt?
Maroknyi volt, mi ott volt: szemét az ágy alatt.

Tudod ma este kint vártam árva csillagot,
farigcsa bot kezemben, jön az, mi itt hagyott,
s a két kereszt a csendesre zárt világ alatt,
az én apám, s anyám... ennyi lett, mi itt maradt.

(Jankának)