Rég hóbarekedt kevesén a világnak,
sóhajtanak így: a tavasz kiveszett...
Éjkék hidegén hogyan és ki nevet?
Kétségbeszakadt teleken ki is állhat?

Bár olvad a jég, de csupasz karokat lát
itt az, kinek álma az ég: csupa gyász.
Nem lesz soha már, sohasem csuda nász,
barnás avaron: keserű fagyokat vár.

A szél kitalálta, hogy él a rügyük még!
Csendet fogadott, aki látta mi volt...,
ám szélfia pletykavirágba tütült, két

vadkörtefa mélyarany álmairól
és friss, zizegő levelébe fütyült érc-
hangján kicsi tercet a sárgarigó.