Megülhetett a kék a zöld mögött,
s lehullt a hegy mögé az alkonyat.
Megint az est szokat ma vadlovat,
sodort a fény... Tihany fölé törött.

Olyan lilára vált az ég felett,
nehéz a súly, mit égre festeget,
lehűlt a fék, az alkony eltemet,
s csak álmodik megint a króm veled.

Ha lépni vágy az árny: a fény titok.
Te menny alatt, s ma én a kő fölött,
hogy elszavald: kevés a régi ok.

Megint sirály sikolt, a csönd zörög,
fehér időt mutat, de mégis ott:
megülhetett a kék a zöld mögött...