Egy úr a pokolban is...
- Heló P. úr! Isten hozott! Hehe... Nyisd ki azt a kis bociszemed!
P. úr kinyitotta.
- Arrgghh! – hörrent fel és azt hitte, megáll a szíve ijedtében. És még jobban megdöbbent, amikor rájött, hogy az tényleg áll. – Ufnye! – ült fel hírtelen. – Ezt nem értem! Áll a szívem, nem lélegzem és egy baromnagy, vörös sátánfi pofozgat. Ez egy rossz álom, csak az lehet!
- Fenéket. – közölte a baromnagy. – Érdekes, hogy ilyenkor mind ezt mondja... Hja, emberek! Az a helyzet P. úr, hogy meghaltál! De fel a fejjel! Nem fogunk unatkozni!
- Csak nem?! – hebegett P. úr.
- De igen! – vigyorgott az ördög. – Ez itt a Pokol! – mutatott körbe egy házigazda büszkeségével.
- Ezt nem hiszem el... – suttogta a kárhozott elhalóan. (Már ha ilyen esetben ez megfelelő jelző. Mert hát ugye: már el volt halva.)
- Nem hiszed?! – ugrott talpra a rém. – Ez nem hívés kérdése! Nézd meg mi van kiírva a hátad mögött százméteres izzó betűkkel az üvegkapura!
P. úr olvasta:
LEF JYGAH ZSPÉLEB TTI IK
!LEYNNÉMER NEDNIM
(!avtratnnef goj nedniM) etnaD
NEPO
- Hm?! - Tükörírás fafejkém! Többé nem is urazlak! A másik oldalról kellett volna látnod, ehh... – legyintett lemondóan az alvilági.
P. - akit már nem uraztak – magában lassan motyorászva silabizálta a feliratot. – Döbbenetes! Durante Alighieri.. Isteni színjáték.. Tehát igaz, igaz az utolsó szóig. De miért?!
- Miért kerültél ide, vagy miért választottuk ezt a frappáns jelmondatot? Melyik miért?
- Háccö.. – bizonytalanodott el a bűnös lélek és rájött, hogy mindkét dolog teljesen logikus. Bólintott mintegy magának, miközben számba vette élete során felhalmozott bűneit. Elhagyta a családját, aztán a szerelmét és önhittségében nem ismert határokat. Falta az életet, nem érdekelte, hogy milyen romokat hagy maga után. Becsmérelt istent, embert. Néha, rejtett lelkiismerete egy-egy gyászos versben tört ki, de az meg másokat nem érdekelt. Milyen úr volt ő?! Igaza van az ördögnek... Ismét bólintott, majd jobban körülnézett. Fortyogó kéntó, láva mindenütt, bűz és füst, nomeg a megkínzott lelkek iszonytató siko.. – Állj! – ugrott talpra – Itt nincs senki! Mármint rajtunk kívül... – nézett körbe értetlenül.
- Hát igen... – sóhajtott bánatosan az ördög és összement. Felvette egy átlagos portás alakját, csak a szarvakat és a patát hagyta meg egyféle jelképes identitásőrzés céljából. – Recesszió van... Sajnos. De még be sem mutatkoztam!
- Tudom néhány nevedet – nyújtott kezet P. – Lucifer, Fényhozó, Sátán, Mester...
- Egyszerűen csak Lucy! – parolázott az alvilág ura. – y –nal a végén. Ez manapság olyan menő!
- Okés Lucy! – nyomta meg az y- t P. – Hogysmint?
- Tényleg érdekel, vagy csak udvariasságból?
- Tényleg! Azt hiszem van egy kis időm. Hm. Hallgatlak!
- Hát, ha tényleg... – kérette magát a Lucy. Aztán némileg felvidulva csettintett három közepesen hosszút az ujjaival, mire egy bár materializálódott köréjük, a pulton két jeges Daiquirivel, meg egy kistányér pisztáciával. – De először iszunk!
- Egészségünkre! – emelte fel a poharát P., s míg belekortyolt a savanykás nedűbe, elgondolkodott előbbi köszöntése nevetséges irrealitásán. (De csak kicsit, mert az ital tökéletes hőmérsékletűre sikerült és lime volt benne, mint az igazi, úri helyeken, nem pedig citrom.)
- Ahh, ez jól esett ebben a hőségben. Noshát – kezdett a sztoriba Lucy – az egésznek az volt az oka, hogy az Úr amnesztiát hirdetett.
- Csak nem?! – vágott együtt érző arcot P. – Az az Úr?
- Igen – motyogott a sötét angyal, mert egy marék pisztáciát tömött a szájába. – Az az Úr. Az Isten. Kitalálta, hogy tökmindegy, ki mit követett el, noshát nagyrészt... Ő megbocsát. Irány a Mennyország!
- Csak nem?! – vágott közbe P. – És a hagyományok?!
- Hát ez az! – remegett meg a válla az elfojtott férfias zokogástól Lucynak. Ez az... – ismételte meg, majd a csettintést is az ujjaival. – Magam maradtam.. Brühühü...
- No, no... – lapogatta a vállát P. – Mondd el, hogy történt, az segít, ha kibeszéled! Egészségünkre!
- Egészség! Gluk. Tudod, semmi indoklás, csak egyszerűen puff! Mint derült égből... öhm, Ő maga. Itt maradtunk munka nélkül!
- Atyám! – kortyolt egy nagyot P. – És aztán?
- Hát egy darabig mindenféle látszattevékenység ment. Fényeztük a vasvillákat, kisúroltuk a rézüstöket és pályázati pénzből rekultiváltuk a kéntavat. Jól néz ki, mi? Csicsásan bugyog!
- Szuper! - lelkesedett P. - 444 fokos?
- 444,7 ! Abszolút! Visszaforgató, szűrő, PH-beállító és digitális az egész! Senki sem kell az üzemel... Ajaj! Brühühü!
- Ejh! Jól van, na! Csettints még egy kis létyót és fojtasd! – ölelte át barátilag P.
- Okés, okés... No, itt is van! Hoppá! Most látom, hogy ez Gintonic lett, egy szem fekete olívabogyóval. Hm. Nem baj?
- Dehogy baj! Le–ve–le! Glukk. Ahh! Monnyad!
- Tehát az Úr...
- Az az ájtatos köcsög... – mondta P., de belül ujjongani kezdett, nem marad itt sokáig!
- Úgy van, szóval munkanélkülivé tett minket! Az értelmesebb kollégák gyorsan leléptek, aztán a többi is elszivárgott..
- Hová?
- Az eszesebbje és szorgalmasabbja beállt adóellenőrnek, vagy elhelyezkedett a Vám-, és Pénzügyőrségnél. A többi a közlekedési rendőrséghez ment.
- És a lusták meg a buták?
- Politikusok lettek.
- Aha. – fintorgott P. – Sejtettem. A vér nem válik vízzé. Jut eszembe! Kipróbálhatom?
- Persze! Gondolj rá és annak megfelelően csettints!
Két Bloody Mary termett az asztalon, egy-egy aprócska zellerszállal, ahogy illett.
- Egész jól csinálod cimbora! – röhögött fel Lucy.
Lenyomták az anyagot és rágcsálták a zellert.
- Tudod, - komolyodott el – egyedül én maradtam. Két ok miatt.
- Az mi kettő? – érdeklődött P. enyhén bandzsalítva.
- Állagmegóvás. Valakinek vigyázni kell a cuccra, megjavítani a csöpögő vércsapot, apróságok. Másrészt: rettentő sok színesfém van itt.
- Azt látom. Bármelyik MÉH-vezető a lelkét adná érte!
- Adná, adná, de nem vehetem át...
- Ja, télleg... Szegény barátom!
- Ez van. De iszunk má, vagy mi?! Na, ezt figyuzd! Csitt-csatt és íme itt egy... nem tudom mi. De van benne egy szem marascino és biztos, hogy alkoholosra gondoltam! Hm. Eks!
- Eks! – emelte a poharát P., valahová felfelé. Megbocsátás. Haha! Ezt sose gondolta volna. Megszegte az összes törvényét és mégis megbocsát az Úr... Leitatja ezt a műmájert, aztán irány a Mennyország!
- Argh..
- Argh..
- Ez mán egy kicsit... nemtom, de volt vagy 80 fokos... Urghh!
- Ja! Krrh... Nem semmi! De figyuzz, tesó! A végét még nem mondtam.
- Milyen végét?
- Hát, hogy mi a második ok, amiért létezik a Pokol.
- No mi?
- Tudod, említettem, hogy majdnem mindent elnézően kezel az Úr.
- Igen..
- De van, amit nem. Azt hiszem, te is belátod. – emelkedett fel teljesen józanul Lucifer. – Ideje ismét dolgozni.
- Mi?! Hogy? – hebegett P. és döbbenten esett a földre, mert szétfoszlott a bár illúziója.
- Igen P. úr! – vicsorgott a Pokol Fejedelme. - Te vagy a másik ok!
|
|