Az utolsó végtelen
Milyen csend lett. Csak a délután zihál.
Az alkony csepegve fogy, miként a vér,
csak susogni bír az újra árva szél.
Milyen rend lesz, ha az ember így kiszáll.
Esti köd, mi eltakart a fák között,
helyreállt idő a szétesett után -,
kába gondolat forog tovább bután,
mint az oxigénhiány, ha felköhög.
Hiszen mellemben világ, mi zúghatott!
Ma mégis úgy félek én, hogy mit kapok,
vásár a remény: mindenen túladott.
Jövök már Szerelmem. Látod? Itt vagyok...
Kicsit hideg... De majd hozzád bújhatok,
hunyt szemem tükör, benne van csillagod.
|
|