Aznap...
Aznap
fáradttá ért
bennem a rámrakódott
lelki kosz. Gyűrött kilométereket
és fásult lányokat vágtam már zsebre,
vagy haza. Dübörgő utamon a keljfeljancsi
vágyak arasznyi hossz-úságában hiába mértem
mekkora az út menti lányok kacér keble, s hogy
laza. Megálltam egy lepukkadt csehónál, hol csak
egy dögös Merci parkolt. Bent az öltönyös figura
gőgős fölénnyel tolta magába a bigmek utánzatot,
mint valami elfuserált narkót, miközben megvetve
nézte szakadt farmerom. Honnét tudná ez a tag,
hogy Levis a legjobb haverom? Ő fölénnyel, én
indiánföldről származó bölénnyel oltottam
éhem, aztán váratlanul sört rendelt
whiskyvel, a vörös pultos lány suttogta:
"Well", hajában átizzadt lepedők rőt fénye
csillogott, mire én is egy whiskyt a másik elé
toltam, és mielőtt különös barátság vette volna
kezdetét, rám köpte a felgyülemlett epét; "Szép a
motorod. Harley? Hány köbcentis? Mennyivel megy, és
mennyit ér?" Még egyszer megnéztem az ipsét; ebbe tényleg
csak ennyi fér? Kint a sztenderen nyugvó vasban üvöltött a lélek:
"Vajon mennyit érek?" Lehet, hogy tényleg ennyi csak a lényeg?
Az ötödik kör után zsibbadt agyam feszítő hólyagidegpályán
jelezte, hogy élek. A kitüremkedő ing
nyomása felett elpattant egy gomb a
merciemblémás mellényen,
de ez nem volt problémás,
nem vettük észre, miután közösen filóztunk
az élményen, vajon milyen lehetne vöröskével
együtt hármasban űzni az
eszeveszett ágyék kongatás
dühöngését, mígnem az érintett
laza mozdulattal az asztalba vágta kését,
de mi már csak vigyorogtunk whisky kacajjal
évődtünk a bátor csajjal, míg e három külön világ
kibomlott, mint három romlott virág; a pultos vörös,
a mercis tag, meg én, a szelíd motoros, ki éppen
vad bozontjába túrta az ebéd maradékának
atomi zsiradékát. Mondtam már?
Aznap fáradttá
ért bennem a
rámrakódott lelki
kosz, a buditól sem
választott el, csak egy
testi hossz, hol megoszthattam
magányom a csésze undormányos
porcelánjával, mellyel sárga cseppjeim
kötöttek szívárványhíd kapcsot. Mire
visszamentem, legalább 66 indokom lett
volna az útra, de az ivó sörszagú lehelete
marasztalt. Véletlen volt, hogy felrúgtam egy
asztalt. A vörös elfogadott egy vodka-narancsot,
mikor a tag levetett nyakkendőjét fonta a nyakára,
de miután ennek sör-fejreöntés lett az ára, hanyagolható
hellyé vált a söntés, a vörös köszönt, és hátrament végezni
jó dolgát, nem, barátom, nem kezdtük el dúdolni a Zúg a
Volgát, csak hazug árnyainkat préseltük a bárpult fakadó
réseinek felkoszlott szilánkjaiba. "Jártál már az angyalok
városában?" "Miért, jó a koszt ott?" "A fenét. Ott lakom.
És te?" Most mondjam neki, hogy az ÚT az otthonom?
Még én sem hiszem el. "Na mindegy." Így a pajti. "Te
olyan laza fickónak nézel ki. Jó a tetkód." "Neked meg
új a műprotkód, meg dagadt a brifkód, mi?" "Hallottad,
hogy az a hülye Thompson fejbe lőtte magát? Úgy állt
bosszút, hogy a világra kente az agyát." A felszínes
társalgás után a lényegre tért, mikor ehhez a
mondathoz ért: " Tudod, alig ismerlek, de mintha
mégis, tőled egy kicsit átlényegültem volna én is.
Ahogy elnézlek, nem vagy túl eleresztve. Csak
mint egy magányos farkas, veszve.
Szemedben őrült vadság tüze ég,
motorodon a szabadság eszménye
terpeszkedik. Pedig, nekem van három házam, vitorlásom, ötszáz
fős vállalkozásom, otthon vár szilikonnal bélelt nőm, még sincs másom
ezen a kib*ott világon! Értékem mértéke az idő, mi ebben a rohadt
bugyogásban rendre kifő, nekem marad a szennyes hétköznapokba
ürült üres váladéka a konzervlét megbuggyant lelkének, a posvány
konvenciók monoton lüktetése
dübörög fejemben, míg,
míg te, ismeretlen barátom,
úgy látom, motorodon
dübörgöd végig kalandos
léted mába vetett hitét!"
Visszajött a vörös, félbehagyta.
Vagy befejezte? "Gyere, érezd
meg te is az ízét." A vöröske
kihívó mosolyát hiába adta,
mókuskucorgását jelezte,
de ekkor már tojtunk rá,
a pillanatnyi vágy varázsa
más ideákba torkollt,
kinyújtott testrészünk
részegen horkolt. Beröffent a vékettes disznó
alattunk, esbetűt húztam kövér gázon az aszfaltba,
míg vöröske irigyen bögyölt könyökölve az ablakba,
mi levetkőztük megmaradt értékeinket, nem elég menned,
az utad hasítsd és öld is, kigyulladt köröttünk az erdő, tüzet
fogott minden zöld is, és emberi mivoltunkban pöre hangon
üvöltöttünk bele az éjszakába, hogy megremegett a föld is...
|
|