Az én bűnöm (3)
Tisztán emlékszem arra a napra,
jégkockát szőttek a perzselő Napra.
Oly nagy volt a forróság heve,
hogy felizzott a vágy kéjes helye.
Megkívántam számban érezni ízét,
nyeldekelni kristályos életvizét.
Megfogtam hát a finom kelyhet,
kezemre cseppent a lágy permet.
Először ujjamat becézte nyelvem,
míg végre egy kis teret nyertem.
Aztán csak nyaltam, nyaltam,
az édes ízeket gyorsulva faltam.
Lágyan haraptam olvadó kelyhébe,
bár én lettem volna az Ő helyébe!
Aléló ostya illanó illata bódított,
Pajzán nyelvem kicsit meglódított.
Torkomban sóhajokkal egy gombóc,
mint nyelésre áhítozó gömb-góc
megvonaglott, reszketett előttem,
s nyelvem zsibbadva belelőttem.
Ám ekkor mondtam: Békén hagylak!
S elolvadt a kiagyalt, kinyalt fagylalt.
|
|