Szívünk vasjegesre fagyott tóként rozsdállik - burkunkban rian a jég, s befagyott mondatok végső szóként rekkennek…dörrenne meg már az ég! Hisz az a tavasz biztató jele, hiába állok a nyár küszöbén, kérded; a szakadó eső kell-e? Kell hát, ha jólesőn rám köszön, én alá állok, belé merítkezem, a langymeleg, hűs nyári záporban mosom tisztára fagykoszlott kezem, s örömmel hempergek napfény porban…
Míg az égen a szív vár, s a lány hív, felfénylik utam; a szivárványhíd.
