néha mikor megszakított mosolyok vonszolják körbe ráncaikat arcom fakó borostáin csendjeim felszított rezgése bámul tükörbe átlépve az idő nedvtelen pocsolyáin
a boldog mosoly ritka vendégem a kétségbeesés markában kopasz lidércként tépi le a percek parókáját zavartan megpihen létem egyik eldugott sarkában magára húzva a magány legkopottabb takaróját
