Anyámmal a konyhában
A múltkor elszabadult
arcomon egy
garázda parázna barázda.
Eszembe ötlött a régmúlt.
Vajon elfeledett őseim
elporladt hamva,
mennyire az én testem
tündöklő magva?
Anyámra néztem.
Szemöldököm felhúzva
hozzá e szavakat intéztem:
- Mesélj nekem jó Anyám,
azt tudom, hogy e hon a hazám,
de kik voltak a nagyszüleim,
a déd-, éd ük ősök?
Válaszra várva hegyeztem fülem.
Földönfutók, vagy hősök?
Tökmindegy.
Gyökértelen e tudatlan állapot.
Vagyok csak, mint az állatok.
Mit mondok majd gyermekemnek,
ha felnő, és kíváncsian
ő is megkérdezi eredetét.
Most véget vetek ennek.
Vannak még annyian,
kik nem tudják családjuk kezdetét.
(E téma lehetne akár dalbetét)
Gondoltam, mikor kopogtak,
s meghitt csendünkbe
géppuskaként ropogtak.
Szomszédok küszöbön topogtak.
Anyám szóra nyílt szája bezárult.
Már megint a sors elárult,
nekem persze mennem kellett,
így megint csak egy ölelésre tellett,
mit egymásnak adtunk újra;
az ősökről szóló beszámoló meg
lefújva.
|
|