Álmodom a hajnalokkal,
a feltörekvő fénnyel,
áruló angyalokkal
suhan el az éjjel.

Táncoló gyertyaláng
árnyékba menekül,
mint vastag husáng,
bántóan felém repül.

Örök mécses lángja
egyre jobban, és jobban,
mint dühöngő máglya;
izzó haragra lobban.

Kenyerem a szó,
mikor lábad elé térve,
mi nem kimondható,
kérem tőled félve.

Légy önmagad,
szeress még jobban,
kezünkhöz vér tapad,
ha létünk ellobban.

Kenyerem a szó,
ne hagyj éheznem;
mondd, mi kimondható,
akard, hogy létezzem!

Éveink úgy szállnak,
mint madár gyors repte,
állj meg a vágynak
egy emberöltő percre.

Álmodom az angyalokkal,
s fejükön a fénnyel,
a glóriát hordozókkal;
így múlik el az éjjel.

S mikor jő a hajnal,
lebbentve az éj leplét,
földbe ültetett maggal
nézek az égen szerteszét.

Mikor léptem, s szívem
utolsót dobban,
szerelmünkhöz híven,
ölelj még jobban.

Szemed a látásom,
szád a hangom,
kezeddel kiásom
temetett álmom:

Add, hogy testünk
végleg egybeforrjon,
angyalok legyünk
a mennyei toron.

Fogd meg kezem,
küzdjünk az élet-haddal,
együtt legyünk túl ezen,
kérlek, vigyél magaddal.