Még mindig
ámulattal csodálom
a levegő rezdülését
mikor tüdöm összehúzva
ajkamon keresztül
vibráló hangok
préselik a csend
világhatalmát

fátyol rezdülések
csak egy faltalan teremben
hol a hangfoszlányokat
elnyelik
az Idő csontfülű membránjai

Még mindig
visszhangzik ájult
némaságom
jeltelen testek
tömegsír magányába burkolózó
hittelen álmom

Még mindig
zokogva omlok
a szeretet útjain
újra és újra
mocsok porba

Még mindig
elnyomja hangom
fegyverek gyilkos zenéje

Talán csak Te hallod
a levegő rezdülését
mikor tüdöm összehúzva
ajkamon keresztül
vibráló hangok
préselik a csend
világhatalmát

Még mindig
elküldve hozzád a szeretet egyetlen
nem vér- hanem
boldogságszomjas követét
 - a békét!

(Kelt; kamasz tavaszkoromban. Talán még egyik kedvenc versem is lehetne, de mai fejjel már túl sok nekem e patetikus hang. Pár napja újra megnéztem a Schindler listáját, tegnap pedig A zongoristát...)