Most, mikor ránézek
az ünnepzöld fára,
s aranyat ver a gyertya
sárga lángja az ágra;
s körötte mint legszebb
megvalósult szándék,
két csodás ajándék:
szerelmünk
s gyermekünk.

Add, hogy mindez,
megmaradjon nekünk!
Óvjuk és védjük
szétzilált lelkünk!
Add, hogy a bitang
hétköznapok átkai
maradjanak a gonosz
sötét titkai!

Néha megtépáz minket
a hosszúra nyúlt
el nem felejtődő
rút mosolyú múlt;
szerelmünk lángját
erősen fújja,
kitartóan,
újra meg újra.

Nap, mint nap
gyertyát gyújtok.
Szobámat ellepik
a gyertyacsonkok.
De addig őrzöm
az utolsó lángot,
míg végleg megváltom
ezt a rothadó világot!

Szakállam és hajam
lassan földig ér,
de mindez egyszer
semmit sem ér,
ha nem hagyod,
hogy krisztusi lelkem
szerelemmel
átöleljen!

Add nekem
törékeny tested,
s nem kell többé
gondját viselned!
Örökre
beléd bújok.
A világtól
elzarándokolok.

Forrjon össze
végleg testünk,
kísértésbe
soha ne essünk;
legyen másoknak
csalfa szeretője,
ki nem élt vágyuk
megmentője!

Legyen a gondolat
oly szabad,
melytől minden
bimbózó rügy
kifakad!
S gyermekünkben
lássuk a csodát,
egy jobb élet
boldogabb hajnalát!

(...)

Szeress hát,
ölelj szorosan.
Most fontos,
hogy százszorosan
szoríts, úgy, ahogy még senkit,
mutassuk meg a világnak
az igaz szerelmet;
azt a gyönyörűt, istenit!!!

2003. december