Így szólt a Nagy Költő
                 magvas hangja
         szó-záptojásokat költő
                      hangya rangja
  (rímtelen rímeket költ ő
        agg mag agy maga
 - a fagyott fagott mókus kórus karnagya -
kisujjból idézi nagyjaink
              züm-züm zömét
így untatja untalan napjaink
                    sötét orrsövény tövét):
- Ó Te pollenajkú nászvirág!
háld el vélem a telet,
szüzességem vedd, s kívánj
háborgó, Múzsacsókos szelet!

Világfájdalmába belerezdül
lelkek sóhaja,
Poéták hada
csendül,
- beleszőtt ősz „ó” haja -
tövén rend ül,
jön Rímhányó óhaja:
 - Ó szférák zenéje,
üvöltő farkasok dala!
Ősi fák zen-éne!

Felkacagott.
Visszhangos zeng-ének
ajkán vértelen nyomot hagyott
a fagott.
A szófaragó a fűzfán ott hagyott! Ott!
Így a poétából faragott
búsképű fűzfapoétára
betűkkel tűzdeli
a boss hoss rossz brosst;
tűzifa bokrétára
aggatott, mint szűz deli
szégyenlős mellkasára
csókolt vágynyálas
bélyeg,
ragadt a mókus hasára;
és ez a lényeg.

(E szösszenet mélyén ne keressen senki semmilyen személyes jellegű célzást, vagy effélét, sem mélyebb értelmet, ha nem talál, nem biztos, hogy benne van a hiba...bár most hogy írom, ki tudja? Bruhaha!)