Tüzes akvarell
Önálló életre kelt kezemben az ecset, amíg megszállott varázsban azon töprengtem, vajon a barnának mely árnyalata szemed, s áttetsző, kacagó-bús tűzén átmerengtem.
Ajkad pírvörös mosolyából csendes szavad remény visszhangja térített újra magamhoz. Palettámon a puha nedvzöld cseppent a vad, Winsor-kékhez, bíborpiros alizarinhoz.
Háromszögem három szélén kék, vörös, sárga, oldalukon másodként zöld, lila és narancs. Alap háromból keverjek barnát a drága mélyméz szemedhez! - Ez volt a belső parancs.
Világosból indultam sötétebb szín felé, akvarellemen a festékrétegek tánca, hamis fény-árnyék pászma lágyságot színlelé, mint ultramarin és sziéna híg románca.
Bódultan néztem, hogy vörös zuhatag hajad megfesti önmaga kibomló kontúr vázát, s hamvas, bársony kebled vonzó halmára tapad, heves, vad tűzzel árasztá el létünk mázát.
Már-már káprázott szemem vakító testeden, ahogy kitágult aurád magába szívta szivárványitta bőröd, selymes fényeden finom pasztellek kúsztak kósza bűnben hízva.
Derekad, s csípőd kerekded ívén osontam lefelé, mígnem elértem titkos rejteked; hol Vénusz érzéki fény-dombjához jutottam, s látatlan rózsaszín bibéd illatoz neked.
Combod lágy tónusát kadmiumsárga adta, miközben remegő gondolat futott bennem; kármin-, cinóbervörös álmok istenadta lélekfioláit kell rajtad helyretennem.
Titánfehér lehetne bár ártatlanságod, ha vágyhevült tekinteted nem ostorozná hollófekete lovam – vágtáját kívánod! Gyönyöröd vajon boldogságod is elhozná?
Hagytalak volna meg Davy’s szürke vázlatnak? Ezer ecsetvonás nyoma maradtál talán. Lelked keresem, adózom a pillanatnak. Szerelmed tűzét befogni, – a leghőbb talány!
2006.02.08.
|
|