Hej sólet kanÁLOM!
Hej, mit álmodtam egyik éjjel!
No nem, mire gondolsz; hegyi kéjjel?
Nem vagyok még oly öregecske,
hogy felizgatna egy pőre kecske!
Nem tudom, mi alapján gondolod,
hogy álmaim mezején ondó-lóg-…,
-va anál annál a fannál áll andalog-
-va dalokban a dolog konok analóg,
végül is ez egy kanál monológ,
nem sztereo-monokli echte homo lóg
a szeren agyam, s mintaszerűen hagyom
a teret a nehézségnek le – hűen ha nyom
valami ebben a súlytalanságmentes övezetben,
mily ingatag lábakon állok e nedves kövezeten.
S ekkor még nem meséltem semmit a sóletről,
mint puffasztás elősegítő algázosító jótettről.
Meg a hosszú nyelű fakanálról, kit hiába markolt
hevesen vitézkedve fa kan kedvű hamar tolt
volna lefele a kukta, de nem tudta, mert a nyele,
beakadt a nadrág övibe, s híjában tenyere
tövibe fogta szükségét kínjában, s a nadrágos
szerzet barna foltot így szerzett, s a nagy lábos
megroggyant, mint a kukta, ki meg volt babonázva,
a füstölt tarja rotyogott főtt tojással babon ázva.
Mily mafla dolog is a képzettársítás ösztönös reflexe.
Így töprengek azon; ami agyam vágja össze; flex-e,
vagy csak Pavlov és Freud csemegézik bennem jóllakottan
egymással kedélyesen szallonázgatva szalonomban, s lelakottan
tovább állva maradok álmaimban rémesen parolázva,
maradék hagymával rázva babon ázva babonázva…
magyarázva marad ék agyamban, s bonbon gondom
desszertként gondolom gombolom magamra kanyarintva
álom-nagykabátom, s látom, az utolsó kanyar nyitva,
mehetek tovább, a sólet biz jó lett, de fanyar nyit vakon
hint vissza szele penetráns ministránsnyak int vadon…
Ó szentek! Szóval a kanál marad, mert a sóletet csak rázni szabad,
ne kelljen már tovább rémesen magyarázni; ázni, s a bab,
egybe így megmarad. Anyám, könyörgöm, Te akartad,
miközben valamelyik odakozmált lábosodat vakartad,
hogy szakács legyek? Hess a sóletről kurva legyek!
Nővérkém mondta: inkább megeszem, mint kurva legyek.
Vagy apám, Te kívántad, hogy papként éljem életem?
Bólogassak hittelenül, nem tudva, mire véljem él-e tem-
plomi lovag, mert inkább lennék keresztes katona,
mintsem ennyi badarság eresztős kotonja,
hazátlan árva sótlan sóletje. Eszelős
rémek között ébredtem reszelős
torkom köszörülve,
ork-om ötször ülve
meg míg maradt,
víg dagadt
feladat;
így kelt a nap.
S faragtam
csínomban
kínomban
míves
hímes
rímet
ívet
így.
Figyííí:
í-met
í!
Í-haj, hej! Hej sólet kanálom! Ha jó lett komálom! Kanálon kínálom kan álmom! Haj…babba kapok! Polgárpukkasztó lyukasztó lyukas tó lett ím; a sólet. Hmm. Ez íz; az íz. Jó lett?
Végre. Néztem az égre.
Végre ég-e vége?
Vége…!?
|
|