Talán üres szavak csak soraim,
ne higgy nekem, mert életünk
lázas, elázott gondolatain
csókra szomjas leheletünk
befagyaszt albérleti szobádba.
A pénz; ez az átkozott Úr,
rideg magányba bezárva,
lobogó, csapzott hajába túr,
s Téged könnyedén lerázva
rohan egy másik világba.
Mikor nyitod ki szemed?
…hogy ne legyél árva…
Mikor tárod ki kezed?
…hogy szíved felém tárva
együtt zuhanjunk sikoltva
egy boldogabb, más világba,
a pénzt csak papírnak látva.

Talán üres szavak csak soraim,
képzeletem szárnyán lázasan
kelnek útjukra álmaim,
hiába könyörög alázatosan,
szemem kérdőre vonva a valóság.
Lehet, hogy csak az én szemem
káprázik, hogy mocskos ez a világ…
Én nem tudom, nem tehetem,
hogy a szerelmet sarokba dobva
éljem robotként az életem,
hogy a Pénz legyen csak, mit dalolva,
egyetlen szóként számon,
értelemnek dacolva,
kiejthetek s mondhatom:
"Boldog vagyok, mert a szerelmet
feláldoztam és nagybetűs lett a pénz…"

Talán üres szavak csak soraim,
lassan evezek, nehogy
felboruljak álmom hullámain,
de életem ne legyen rongy,
mit olykor mások kicsavarnak,
és könnyektől feldúsult tengeren,
Téged állít majd gátnak,
egy vigyorgó, pénz-szagú idegen…

Látom, hogy hallgatsz, valami
szaggatottan füledbe súgja;
vajon hogy nézünk mi
ketten összebújva,
törött szívünket elrejtve,
időnként  újra, meg újra
egymás szemébe,
míg testünk megtörten futva,
Te a pénzt, én a szerelmet
hajszolva kifáradt tüdővel…
Aztán megállunk egymás mellett
harcolva a pimasz Idővel,
hogy egymásból új erőt nyerve
induljunk el újra,
pénzt, szerelmet keresve,
a könyörtelen Élet-útra.

(1983.)