Ödön és a Forradalom
Ezernyolcszáznegyvennyolc márciusában,
Ödön merengett megérdemelt jussában.
Túl korán volt még a Pilvax Kávéházban,
hogy lázongó lelkek égjenek hős lázban.
Talán csak ezért volt pár lézengő költő,
s mind közül egy, ki forradalmikat költ ő!
De Ödönt nem érdekelte ily badarság,
holmi háborgó, forró vérű magyarság.
Az ő szívét csak Bíborka éltette,
szerelmét sok csalfa ifjútól féltette.
Örömmel dolgozott újdonsült gyárában,
örökségben dőzsölt, s fürdött az árában.
Reggelente mindig ivott egy feketét,
tudta, hogy a gyárban megtermelt eke tét
nem lehet e politikai fals harcban,
mosolyogva merengett a sok nagy arcban.
Ödön zsíros tokája meg-megremegett,
”vajh mily titokzatos erő áll e megett?”
Ehh! Legyintett maga elé bosszús kézzel,
feldöntve kávéját benne fürdő mézzel.
Jött serényen Jóska, a majdnem főpincér,
nem szólt volna cseppnyi rosszat semmi kincsér'.
Miközben terítőt cserélt folt asztalán,
az utcán elsétált Bíborka. „Aszta…lány!”
Felugrott, s kiviharzott hirtelen Ödön,
Jóska mondta: „Kávéfolt van köldöködön.”
Csak magában, hisz az úrféléhez nem szólt,
különben meg kit érdekel a gyanús folt?
Miközben Ödön utolérte Bíborkát,
megvakarta lába közt a kis uborkát.
A lány furán nézett reá: „Hát te, Ödön?
Hogy kerültél elém, átlépve e ködön?”
De tekintete átnézett a férfiún,
a kirakatban meglátta magát, s hiún
kacéran mosolygott rá egy fiatalra,
ki épp felállt a kávéházi asztalra.
Vékony egy fekete legény, de szemében,
oly tűz égett, mely páratlan biz nemében.
Ki körötte volt, rabja lett delejének,
Kristálytisztán harsant szájából szóének:
„Fényesebb a láncnál a kard, jobban éke…”
Nem hallotta, csak bámulta száját; kék-e?
Sáros csizmáját nézte szomorún Jóska,
akkor még nem hozott Ultrát a Magyar Posta.
Bíborka meg szerelmes lett egy pillanást,
észrevette Ödön is a szív villanást.
Megtudhatná ezt a Szendrey Júlia!
Az ifjú költőn e frigy nem fog múlnia.
(Bár később Bíborka sajna hoppon marad,
s Sándorunk sem érheti meg a csúf Arad,
szíve forradalomba szeret, sebes s vár,
mily fájó, hogy virágát tépi Segesvár…)
De hogy ím visszatérjek e történetre,
Jóska is csalódott a nőkben egy életre,
hisz a hentesinassal látta Marcsáját,
ki csókra nyújtotta édes kis orcáját…
A Nemzetinél, a forrongó tömegben,
hol szabad álmokat lőttek egy lövegben.
Így történt, hogy aznap, Ödön és a Jóska,
összebarátkozva bementek egy ócska,
Lepukkant, század eleji kis korcsmába,
s berúgva kisírták lelkük a korcs mába.
Mások ujjongva hirdették: „Forr a dalom!”
Míg velük így bánt lám el; a Forradalom!
2006-04-05
(A vers Kelényi Angelika: Jóska a forradalmárok pincére c. novellája alapján született, mely itt található meg: http://www.fullextra.com/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=2066)
|
|