Ugyanaz a szürke peron minden éjjel,
hol kopott személyvonat viszi el álmom,
s mosolyod emlékét kell itt megtalálnom;
kétségbeesve kereslek szerte-széjjel.

Tengervízszínű szemed áthatolt rajtam,
könyököd érintésében megborzongtam,
búcsúzó hangod fájdalmán tompán zsongtam;
akkor már mindenem – mi volt -, neked adtam.

Magam maradtam fásult ürességemmel,
könnyek nélkül sirattalak, tenyerembe
zártam füstarcod, ne lássak le vermembe;
hol mérkőzött a tegnap fénye lényemmel.

Soha, sehol egy lélek az állomáson,
veled elment a szív utolsó utasa,
hogy jövőd kérdőjel perceit untassa;
egy másik megállóban, valahol máson.

Nem jön, s nem megy több vonat, se gyors, se személy,
hiába fürkészem a ködfátylú távolt,
hiába suttogom erőtlenül: Kár volt;
lemondásom személytelen, jót ne remélj.

Azóta minden éjjel várlak álmomban,
pedig magányom megfakult a peronon,
de reménytelen áldozatom lerovom;
azóta minden éjjel várlak álmomban…

2006-05-22