Mikor vágyamra szégyenlős kelmét terít a hajnal,
és a szavak bennrekednek valahol gyomormélyen,
alig veszek levegőt – így nézlek torzonborz hajjal,
párnámba fúrnám fejem; kelő napsugár ne féljen.

Kelj fel jóság, ne veszd bennem a remény hiú gyolcsát,
vágtázó seregek dübörögnek gyilkos szememben,
itasd fel testemmel fakó véred, álmoddal olts át,
akard, hogy higgyek ebben az átkozott szerelemben!

Suttogássá serdül ajkamon a méla szájjáték,
kergetlek, álmodba hatolva űzlek, üzekedek,
árnyadon hajszoló léptem bűzrákos fekély áttét,
s mégis; gondolatban néma öleden cselekedek.

Kívánlak most és mindig, akkor is kívánni foglak,
ha gyönyörtől reszkető tested idegent ölel majd,
boldog nem leszel soha, hisz szeretni így nem fognak,
tudod, nem vagy ostoba, hogy körmöddel más hátát mard.

Vagy mégis? Kétkedésem vajon csak birtokos vágyam?
Szeretlek még, vagy csak megszoktam harcoló magunkat?
Arcbarázdába karcoló szobrász vagy. Hazug ágyam
pillanatnyi boldogsága örökké becsap. Untat.

Mint a vérpirosló baldachinos függöny a falon.
A polcon fényképed repked lecsukott szemhéjamon.
Párnámmal fojtva őrizzelek örök fiatalon?
Bűneim emléke nem nyugszik, démoni súlya nyom.

Már mindent csináltam veled; elsőként szerettelek,
aztán gondatlan mozdulat hagyott arcodon nyomot.
Pedig emlékszel? Mikor beteg voltál, etettelek.
És mikor vadul letéptem az új ruhád, mert nyomott…

Itt fekszel, s talán nem tudsz semmiről, arcod ártatlan
rózsák bájitalával telítve nyugszik rózsaszín
álmaid magánya végtelen, s izzón forr e katlan.
Kibírhatatlan! Mellemben megszakad a kósza szív!

Megrándul ajkad, ahogy napsugár pilládon csillan,
elmondhatatlan szépségedért máskor hogy megvetlek,
de most, hogy rám pillantasz; a gyűlölet messze illan,
mélyre fojtva, torkomban suttogom; mégis szeretlek.

2006-06-23