Igéző szem(et)ek
Márió varázslója nézett farkasszemet, bűvkörökbe delejezett falka-tarka-farka szemet, ez a harmonikás fickó szemenszedett, kék-fehér csíkos rajongók kedveszegett
hada tolongna alamizsna autogrammért, és a maradék tor-por-utógrammért, mit nyíltan a lator az autókra mért… na, kíváncsi vagy tán az okra…mért'?
Mer'! Szirupos porcukrát felszippantotta, aztán, mikor landolt orcáján a hibbant torta, fürge, harmonikás ujjainak hiába parancsolta, kiderült rögvest sárguló parancs-narancs volta.
Igéző szempár nézett szembe a tömeggel, sápadtan ragyogott alant a rászáradó löveggel, valaki (kezében hatlapossal) felkiáltott: „Öreg, kell?” Oszt' választ sem várva repült együtt a lapos szöveggel.
Negédes dallamok koldultak keserű akkordon, a kisfiús arcon megállt az idő. Ó, a kor! Don! Bennrekedt az ének, a tömegtől felborult a kordon, ”Dalolj csak jó harmonikás, nem látszik a korodon!”
Szólt még egy hang, mint halkuló nagyharang, a szikrázó tekintetben megvillant az agyharag. Az igéző Márió-szempár varázsolt: „Vagy, vagy varangy, vagy hernyó, mi ás, hernyómintás hermonikás, hangja arany.
E tekintetben nincs ízléstelen, kába arány, habcsókos viruló fején szeme hiába parány, igézőn vitézlő, szamárének száll: Iá! Iá! Takarmány a fülnek e zene, int a színpad, mely most kínpad, takar mán',
de nem eléggé a torta, az annyáját, beh' jó tombolni e korba! hősünk fején, mint lisztharmat, száll alá a korpa a borba, mint corpus delicti, hiába a Garnier nem vág majd orrba, mint e nézősereg, mely számottevő, korántsem csorba.
Ekkor hátulról besúgott Lajcsi, a nagy virtuózmester: ”Húzz már el a p…-ba, majd jön helyetted az Eszter! Megasztár ő!” Márió vissza: „De a közönség nem ereszt el!” Mire újra Lajcsi: „Ha nem mész, vigasztalódhatsz a kereszttel!”
Hát így történt, hogy félbe akadt a koncert, és a feldühödött tömeg, mint szakadt konc; nyert. De az igéző szemű továbbra sem kolonc, nyerít valahol egy más helyszínen idegroncs, terít
szép szólamokat - kerít delejes harmonikáján, míg magában áradozik gyermekkora Mónikáján, és ír a bátyjának egy dalt: „Tóni kályhán ülve ábrándozik utolsó mohikánján…”
Szegény gazdag Márió, kinek szeme igéző, gyönyörű dalaiban oly fülbe csengőn idéz ő, ha rád tekint, ne ijedj, ha így szól hozzád: „Mit néző, mi vót a te apád, tán egy falusi intéző?”
(Megjegyzés: Bocs Márió. Imádom a harmonikád. A Mónikád nem ismerem, az Ullmant csak agyamból lenyúltam. Írhatnám, hogy a szerzeményben szereplő kereplő kerek rep-lők kitalált személyek. Meg satöbbi, hogy e kultúrterületen szerzett élményeim sekélyek, szóval nem túl mélyek. Asszem, a tortadobálás sem igaz. Most akkor hol az igazság, ha mindez csak zagyva gazság? Hol-hogy vagy nagyság? Hmm. Hm. Éljen a költői szabadság?!)
|
|