Fakul a naptárba mártott idő,
zsugorodik a létre szabott tér,
míg a csonka remény újra kinő,
a holnapnak hiú álmot ígér.

Foszlik a bőr bélyegzett húsomon,
falánk gondolat percenként emészt.
A belülről dörömbölőt unom!
Ki félbetört, megérti az egészt?

Értelmetlen csendekbe zárt burok
fojtogató ölelésű bókja…
Aurám hárfáján szakadt húrok,
csontomig kopik a magány csókja.

Tán baráti kezeket keresek
a ma lidércörvényes tengerén?
Szigetemen kelek, aztán esek…
Számkivetett vagyok? De ember! Én!

2006-09-08